Percekig tartott, míg Simon fölengedett, és megkérdezte, már a délutáni félhomályban, mikor újra hófelhők hasaltak a hegyre és láncok csikorgását utánozta a folyosón rekedt szél, megkérdezte a zöld műbőrrel bevont széken üldögélő, almát pucoló feleségétől, elmélázva megkérdezte a konyhai ködben: “Te, ez a Kraft nem halt meg a nyáron, Bécsből jövet, mikor a vadonatúj Golfjával összeütközött azzal a német Golffal? Tudod, egy francia pasas ült a német Golfban azzal a leningrádi lánnyal, aki Törökországból vitte a családi ékszereit Amszterdamba… Ősszel mondta el a lány apja, mikor itt járt – emlékszel, nem? Kraft özvegyét kereste, és azzal a kopasz tolmáccsal jött, akit véletlenül te is jól ismersz a laborból – nem emlékszel? Kraft és a részvénytársaság ügyvezető igazgatója, tudod, az a sovány, fekete pali, úgy szétlapultak és szétszóródtak, valósággal lefejeződtek, hogy az sem volt megállapítható, melyikük vezetett – nem emlékszel? A francia pasas meg eltűnt a Golfból a leningrádi lány ékszereivel, aki szintén meghalt pár nappal később a kórházban, itt mesélte az apja, itt álltunk a konyhában, azzal a kopasz tolmáccsal álltunk itt, akit olyan jól ismersz a laborból, akinek azt a korondi készletet ajándékoztuk, na, nem emlékszel?” Az asszony lecsapta a tálat a földarabolt almákkal az asztalra, és azt mondta: “De! Nem emlékszem!”

A TALMUD SZERINT ISTEN HUSZONHATSZOR

KÍSÉRELTE MEG A TEREMTÉST ÉS HUSZONHATSZOR

ZÚZTA HALÁLRA MŰVÉT S MIKOR LÁTTA HIÁBA

HAGYTA HÁT LEGYEN Hálváj sejámod! KIÁLTOTT

Bízzunk benne, hogy működik! ÉS MŰ-KÖDÖT

FÚTT AZ EGÉSZRE FEDJE JÓTÉKONY HOMÁLY

AZ IGAZSÁG VÉGÜL IS AZ HOGY BELESZERETTEM

A HUSZONHETEDIK VILÁG UJJAMMAL TÉPETT

KÖDKÉPEINEK VÉLT ÉS VÉTLEN VONALAINAK

élvényeinek AHOGY CSOKONAI MONDANÁ

MERŐ VÉLETLENNÉL BIZTOSABB ÁLLÍTÁSAIBA

 

 

szájtépés szóval átlépés minden elbeszélés

limlom álom

s viszketés minden akarás elvakarás

kóbor seb feslő varrat a világ

vakogó vakablak

egy-egy álom kiugrik sikolt

ó ezek az álmok ahogy lezuhannak

s háttal előre jőnek mind és megint

az eszendőnek lába nő

kába (fekete) közökön át budácsol ír valaki

aki én vagyok

vélem vagy élem hol van hol volt holott

csak kitapogatom csak szó szerint veszem

eszemben sincs az egész

csak halhatatlan felhő néma képregény

 

 

SZÓ-KÉP-TEREM-hez alkalmazkodva,

átördelve mutatom a képhez tartozó szöveget,

de nem AZÉRT érzem úgy, mintha egyenesen ide írtam volna!

 

(FOLYTATÁS előző képtől)

 

de azért se ment hogy ugorjon

a kút szemében út volt

lehetett ott létrán le-föl menni

mászni szárnyas bakancsok vitték

a lába és a mezítelen lépte

de csak helyben vagyis fejben csak a járás

lábon avagy kézen mintha képen

derengne a lépés tettlegesen tépés

mit a félig nyúzott ebugatta

vakon hasíta a papírba és lám

a kígyó hasa vérzik látja szemek nézik

a feslett érzés visszatép a kitépett

kérdez ki tépett ki téged

szólj ki mert ki

vederbe képbe szóba színre?

a tépő és a tépett erre a kanyarban

kiáll: halljuk mi ez a kiállítás

a tépéscsináló sebre szert szerez

vagy vakon szülő szörnyeket nemz?

a beállítás miféle képész műve

s a szerpentin az ürgét ha végképp becsavarja

minémű szerkentyűnek lesz facsaratja széttördeli vagy megragasztja álmát?

a félig nyúzott írkász-árkász fogja a vedret megy a kúthoz

a tépés mint bolyhosan elázott vonal megérinti szerelmese ujjaival

szakadás széle csorba él a kín-kalligráfia bőrére írva él markolja a semmi zsíros gyapját

és néz csak néz az ürge ő most ki van öntve? eltépelődik van rokka nincs

Kihűlnek a közök és düheim
úgy vájnak belém,
mint kitenyésztett kutya foga, tudom,
amit megtudok, nem fog (tud) elengedni többé.


A dátum véletlene kínálta, hogy a század és ezred végének pontjába futtassam az év során keletkezett verseim és jegyzeteim kötetét, és maga is kutyafogként vájt belém, hajtott a megvalósításra, a kísérlet dokumentálására - ezt hamar fölfogtam, alá- és rájátszottam, a rajzok is ennek a törekvésnek az áramában születtek. Tárlatlátogatóimnak az első lapalji jegyzetet idézem:


EZERKILENCSZÁZKILENCVENKILENC MÁRCIUS 25-ÉN, két nappal L. J. születésnapja, s egy nappal azután, hogy a NATO bombázni kezdte Jugoszláviát, ifjúkori sétalovaglásaink országát, ezen a csütörtök reggelen jutott eszembe, hogy új könyvemet az előző kettő jegyzetelős formáját tovább alakítva próbálom felépíteni, és a versek alatt egy NAPLÓSZERŰ HÁTTÉRSÁVOT húzok, konkrét időmedret, reflexiókat. Fölvillanyoz a lehetőség - és belém áll a nem irodalmi kétely. Ahogy aztán a képernyőre pötyögöm (másnap), és a születésnapot, a bombázást és a könyvkezdetet összeolvasom a fönti, múlt évben írott verssel, különös szédületet érzek, minth röpülnék a beláthatatlanul különböző tényak között, egy határozottan kimetszett, de határtalan térben, és azt sem tudom hirtelen, hogy kivül van ez vagy belül? Merre most, hogyan tovább, kérdezem. S kell-e lengetnem a karomat, mint álmomban.


Határozottan kimetszett, de határtalan térben vagyok most is, orgommal horgolok talán, próbálom elvenni élét a kérdésnek, hogy mit is csinálok, túl azon, amit tényleg.

gyerünk gondoltam (Kassákkal) és mentem

akár egy farostlemezbe tört végű ollóval vájt vonal mentén...

 

a vonal vágtat de Klee most azt mondja állj

én egy ideje túl sok határba ütközöm és a képsík

végül is betölthetetlen (de tölti közben)...

 

leragadtam az R villára festett kastély kertjében

vonalaim a vegyeskereskedés illatain át

visszakanyarodnak a kövesút és vasút origójához

ott hallgatózom a bolyhoshoz közel

ott vagy itt

kopp zörr csossz kopp

sózza be mindenki az orra hegyét

zörr csossz zörr kopp

a teremtés talán nem zárult le még nem ma sem

 

te vagy az a javíthatatlan koránkelő Klee

aki bádogpapucsaidban kopogsz ajtótól ajóig –

így valahogy Kassák 'hatvanötben...

 

a kopogás mint festett hallomás

a remegő vonalak ahogy képpé összekötik

a mindig szétesni kész világot (betűit)

élnek még velünk...

 

igaz

közlékenységük olykor félelmetes

jó lesz csínján bánni velük

de hát nincs kockázat nélkül semminemű értelem

a zsírkréták fekete tusok gyöngyházszín

akvarellek gyönyörűsége vagy

az ezüst ködökben alvó vörös varrataival elnémíthatatlan sebhelyek

viszketése sem

a kampók és fűrészek egy vakipar mai szerszámai

egy vakjövő- vaklyuk- vakvarjú-szem

ez sem amit írok itt

Ez meg egy tangó kezdete:
táncolni hív lágy vers-zene.
Betűk előbb, szavak aztán,
mondatok az ősz haladtán,

vagy tán az ősz nem is halad?
Szeget ütött  a gondolat:
minden trükkös szemfényvesztés,
sorról sorra szóval festés,

homály-hodály, csengő-bongó,
csörömpölő, csálé orsó,
körül tinglitangli árnyak,
belül kürtök kiabálnak,

ki a bálban, ki az éjben,
át a füttyös semmiségen,
egy magában, kettő párban,
Garos H. papírkabátban,

hallani, lenn a föld dobog,
mondva csinált, vad táncosok
talpa ég, szárnya szúr, ügyelj,
ujjheggyel már nem éred el

 

sem a plafont, sem a holdat.

 

 

 

 

 

Megpróbálom kép és szöveg kapcsolatát a vers kifejezéseinek fölhasználásával, de pontos és teljes idézése nélkül földeríteni –  élve sajátos, az író és a rajzoló szándékára és a létesülés konkrét körülményeire vonatkozó értesüléseimmel. Vázlatosan persze. A Ponton költője egy 2002-s pozitív terhességi teszt hírébe kapaszkodik mohó szólétrehozó énje holdudvarában, hogy a hangzatok magzati mélyén (hol a homály spiráljai forognak) megkísérelje követni és megnevezni, mintegy helyszíni közvetítésben rögzíteni, szóvá tenni a szóvá tevés, a jó kívánásának folyamatát, melyben megjelenik a remény is, hogy mégsem semmi az a Plank-hossznyival sem mérhető többlet (és ráadásul még hat is), ami ilyen módon alakot ölt, pontot alkot, sőt, ponton-ként áll meg: konkrét euforia-fónia pont az alkotó neuronjainak univerzumában. A kollázs ezzel a lehetetlennel birkózó szellemi erőfeszítéssel, a kifejezés megjelenített kínjával, nekifutásaival, a többszörös elvontsággal szemben minimális jelzésekkel él. A közönséges és esetleges papundekli darabra szénnel és tollal rajzolt, félabsztrakt  (mert szemeket, arcéleket idéző), vázlatos vonalak, a durván tépett, fölragasztott, őslényt asszociáló tárgy képe, a tépésvonalak szenvedő, testies látványa (úgy látom) nemcsak ellenpontja a Ponton szöveges párjának, de a keletkezés esetlen megjelenítője (tanúsítója) is.

Lehet, hogy belecsúsztam valami olyasféle szövegelésbe, műhelynaplózásba, amit könyveimben különféle toldalékok alakjában többször is elkövettem már, és ezzel együtt elveszítettem ennek a honlap-építésnek a sajátos, kép-szó tematikáját? Talán mégsem, bár érzékelem a belegabalyodást – hogy leírom itt (elmondom az ide kattintónak), mi mást jelenthetne? Persze, akármikor kitörölhetem, nem úgy, mint a papíron kinyomtatott mű esetében; ez az esetlegesség zavar; a mozgékonyság viszont vonz, s ha olyan gonddal fogalmazok és szerkesztek, mintha könyv lenne, ha az elkészülés utáni törlés lehetőségét kizárom (de mikor készül el? könyvnél a kinyomtatás kétségtelen határ, de külsődleges), ha a változtatást csak hozzáadással, tovább-építéssel művelem, hallatlan szuggesztiót vélek érzékelni ebben a mederben, a végtelennel érintkezés különös tárgyiasulását. De miért ez a törlést kizáró szorítás, túl azon, hogy nem dokumentálható? Miért, ha az éppen olvasható és nézhető az éppen tényleges való? Az a baj, hogy pillanatnyi? Nem baj, csak – éppen! – arra vágyik az ember, hogy legyen valami kapaszkodó, amire hosszabb távon is számítani lehet. Működjék a felelősségérzet. Válogatott versesköteteknél megesik, hogy a tíz-húsz-harminc, akárhány évvel korábbi szöveg új változatban kerül kinyomtatásra, jelzés nélkül, és a törlés-betoldás irányát nem az esztétikai dúsítás vágya mozgatja.

 

Mindezt pedig azért is írtam ide éppen, mert a tanulékony rigókról szóló, ritmizált mese, úgynevezett gyerekvers héjába helyezett történet köznapilag is lejátszódott, és hosszabb távon is működött, működik, ami persze nem bizonyítja esztétikai kvalitásait: sem a szövegét, sem a kézzel írt szövegdarabot háttérnek használó kép, a vastag kartonra olajjal festett, tépett kollázs színvonalát. Tárgyilagosan szemlélve a játSZÓtér képeit, és a "nekem tetszik" minősítést természetesen elhárítva, tényszerűnek talán csak annyi állítható a mérhetetlen (de nem elemezhetetlen!) jellemzők köréből, hogy: látszik, egy kéz művelte, s illeszkedik a könyv, itt a sorozat többi lapjához.

 

Tegnap este tízkor

láttam sárgás

villanyfényben

darabos a levegő

üvegen át a hegy

sötét. Süppedés

következik véltem.
Elaludni féltem

fejem
föltámasztottam

hallgatóztam.
Valaki a falban

nekihevülten
viszkető öt ujjammal

vakarózott

zsombék hátán ült

mit gondolt.
Az idő zümmögő mocsár volt.

Az éveken áthangzó, ma is aktuális záródal egy strófája a Cökxponból:

 

Döntened

KELL

döntetlenre áll

Döntened

KELL

nélküled megáll

Döntened

KELL

igen-e

vagy nem

Döntened

KELL

jobb

vagy

bal

vagy

sem

SEM

SEM

SEM

 

 

(Még egy strófa és refrén a Cöxponban elhangzó bevezető dalból)

 

ÁrpakÁsa ÁradÁsa, TŰFÉNY,

tudni kÉne, mi a vÉge, TÜSTÉNT.

Változik-e ma éjszaka, FÖLFAL,

mindegy-e, hogy mit ígér a HOLD-HAL?

Z u h a d é k, daráló, nincs tánc.

M ű l é n y ü n k nem tudja,

TÜNDÉR-e vagy PUKHÁNC?

C s I k o g ó   m a r a d é k.

 

 

(még egy dal-strófa a Cöxponból)

 

Eljönnek majd a változások

belépnek ajtón ablakon

KIRAJZOLÓDNAK

ÁTHANGOLÓDNAK

ledönt a holnap elejt az éj.

Gyere be a Cöxponba

nem kell semi gőz pompa

juKLi jaKLi OL hiKK muFF

azt szeretném tedd és tudd.

Eljönnek majd a változások.